A főszerkesztő előszava
Mindennapi Pszichológia II. évfolyam 3. szám
A sárvári strandon láttam egy családot, ültek a fűben, látszólag semmi nem történt, de a mellettük töltött pár perc máig sem hagy nyugodni.

Úgy kezdődött, hogy kiléptem a medence vizéből, s láttam, hogy a törölközőm mellé egy család telepedett le. Ifjú anya, jobbján, balján aprócska lányok, s a szőkébbik mellett egy ötéves kisfiú. Az anya kezében könyv, a gyerekek szorosan mellette ültek, moccanatlanul. Hát igen, ez a mese ereje – gondoltam. Hangra, füttyre, kiáltásra egyik fej sem rezdült, nem mozdult se kéz, se láb, hatalmas kék szemeikkel csak néztek, néztek előre, valahova messze, mintha nem is látnák az előttük éppen víz alá bukó fejet, a nyomában felbukkanó talpacskákat, s a sodrásban hol fel-, hol eltűnő sárga műanyagkacsát. Bizonyára már a képzelet hullámain ringatóznak, s talán éppen egy tüzet okádó sárkánnyal vívnak öldöklő csatát, netán egy gyönyörűséges királylányt mentenek ki a gonosz mostoha karmaiból.
Mesélő anya, s a varázslatba belefeledkező gyermekek. Szent család a strandon. Miért is ne?
Aztán leültem én is a törölközőmre, s már előre vártam a csodát. De a csoda elmaradt. Merthogy nem hallottam semmit. Néztem a mama száját, ívesen összezárt, nem mozog. Úristen, hát akkor mit hallgatnak ezek a gyerekek? Lopva belepillantottam a könyvbe: nem krimi, nem szerelmes regény, nem Proust. Szép, színes mesekönyv. A mama magában s magának olvas mesét. Létezik? De ha már ezt teszi, miért nem hangosan, hogy a gyerekek is hallják? De őket sem értem, miért nem kérlelik, hogy meséljen, vagy miért nem csacsognak, csivitelnek, lökdösődnek, vagy miért nem nyafognak, hogy menjenek már úszni, pancsolni, sárga kacsát nézni? Miért nem lázonganak, miért nem alkudoznak, „na de mégis, egy kicsit”. A strand hangos, színes forgatagában egy bús kis csapat üres szemekkel, csöndes megadással vár. Mire? Nem értem, mi történik. Így, „vigyázzállásban” csak muszájból ül egy gyerek, ha büntetésben van. Vajon mit véthettek, hogy unalomra ítélve megfosztották őket a mozgástól, az élményhabzsolástól? Miért vannak kizárva az élet lüktetéséből, a rácsodálkozás élményéből?
Persze az is megfordult bennem, hogy talán nem jól látom azt, amit látok. Hátha egy kis vadulás utáni csendet kaptam el, hátha csak egy kis nyugalmat kért a mama, némi önmegtartóztatást, hogy érezzék, mindent azért nem szabad, és amit szabad, sem lehet mindig megkapni adj’ uramisten, de rögtön. Talán éppen most tanulják az élethez elengedhetetlen önfegyelmet. Csak nehogy egyúttal a beletörődés boldogtalanságát is.
Aztán behunytam a szemem és láttam, hogy hátulról egy nagy vizes törülköző borul rájuk. Meglepetés után boldog vihánc: Apa, kibírtuk, csendben voltunk! Remek, akkor irány a csúszda!
Ha mese lenne, így érne véget…